Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! Egyelőre csak ennyit tudok kinyögni. Láttam, és még fél órával a vége után se tudok mást kinyögni, csak azt, hogy hűűű… Meg azt, hogy „megint, megint, nézzük meg még egyszer”. :D Pedig nem mondanám, hogy maradéktalanul elégedett vagyok. De istenem, annyira boldog vagyok, hogy nem basztátok el teljesen a filmet. :D:D:D Nagyon szeretem a könyvet (értékelésemet a könyvről elolvashatod itt), és már régóta várok a filmre… oké, oké, csak január óta, de az utolsó napokban már alig bírtam megülni a fenekemen. :D Nagyon vártam, és iszonyú bizakodó voltam, mert egyszerűen nem hittem el, hogy elronthatják… Nem azt mondom, hogy minden úgy volt jó, ahogy csinálták, de az én elvárásaimat teljesítette. Tegyük hozzá, hogy rögtön a film után vagyok, még nem is ülepedett le bennem ez az egész, holnap pedig megnézem újra, úgyhogy valószínűleg frissítve lesz a bejegyzés a második menet után, akkor már tisztábban fogom látni a dolgokat… talán. Oké, mindenkinek megvan az alapsztori, a csapból is ez folyik, ez meg is van a filmben is. Egy listás módszerrel fogom leírni mi volt jó és nem jó, így jobban tudom követni, nem zavarodok bele, és remélhetőleg nem hagyok ki semmit (úgyis kihagyok valamit :D).
Amit hiányoltam a filmből: - Magyarázatok. Aki nem olvasta (könnyen ki lehet szúrni a moziban, ki nem olvasta :D), annak valószínűleg a párbeszédekből sem esett le pl az, hogy miért kerül valakinek a neve olyan sokszor a gömbbe. Jó, oké, aki nem tök hülye, az ki tudja találni, mert említették, csak azért a könyvben minden rendesen el van magyarázva. A filmek hibája, tudom, gyakran előfordul. - Madge, tudom, nem lehet benne mindenki, de neki lesz szerepe a következő részben is. - Katniss nem ismerte fel a fecsegőposzátát (Katnissre kitérek részletesebben később.) - A vonatút felét. Az sem volt benne, hogy Haymitch lekever egyet Peeta-nak, az sem, hogy Katniss a falba állítja a kést, és az sem, hogy Peeta a hányást mossa Haymitch-ről. Szerintem ezek fontosak, mert ezek miatt lett normális Haymitch, így meg csak azt vettük észre, hogy hoppá, már nem iszik, mi történt vele? - Cinna. Lanny Kravitz iszonyú jó volt Cinnának. (Egyébként most olvastam megint a könyvet így a film előtt, és annyiszor láttam már a trailert, hogy őt sem tudom másképp elképzelni, csak ahogy a filmben van. Ez amúgy nem fordult még elő velem, ha előbb olvasok valamit, később, ha újra elolvasom, a saját karaktereim jelennek meg a fejemben, nem a színészek. Ezt azért sajnálom kicsit.) De nekem kevés volt Cinna, és sokkal kevesebb volt a felkészítő csapat. Egy sor szövegük volt, pedig őket is tök bírtam a könyvben. Cinna meg a kedvencem volt, imádtam Cinnát, és olyan keveset kaptunk belőle a filmben. Több Cinnát akarok! (Pedig igyekeztek ám a legtöbbet bepréselni belőle, de így is kevés volt.) - Az avox lány sem volt benne. - Lady történetét. Az pedig milyen aranyos, tök jó az a rész. - A barlangos résznek azt a felét, amit kihagytak. - Vért és gyilkolást. Oké, 16os besorolás, de ez a film a 12esbe is beleillet volna simán. A könyvben ömlik a vér, hullanak (ha valaki meg tudja mondani, miért húzta alá ezt a szót pirossal a word, kap piros pontot) az emberek, mint a legyek, és cseppet sem rózsaszín tündérmese az egész. Na ebben maximum akkor láttunk pirosat, amikor valaki beleesett a kecsöpbe. :D Jó, oké nem, de nagyon gyerekbaráttá tették szerintem. Egy átlag House-részben több vért látni, mint ebben a filmben. Persze mutatták Katniss égési sebét (cöh, égési seb, a könyvben kb le van égve a hús a lábáról, itt meg piros és hólyagos egy pici részen…), meg Peeta vágását (nem csoda, hogy kihagyták a vérmérgezést, az a seb még csak elfertőződni se tud :D), de vagy én edződtem túl hozzá a gusztustalan dolgokhoz, vagy tényleg elbagatellizálták. Igen, mutattak gyilkolást is (akik nem olvasták a könyvet, azok tök látványosan megijedtek :D), meg hullákat, de messze nem olyan volt, mint a könyvben. Lehetett volna ezt jobban is, ha már 16os. - A humort. A könyvben több benne a humor. Ami kicsit ironikus, a témát tekintve, de Peeta is csomót poénkodik, most meg nem. A humor részét leginkább Haymitch-ra hagyták, aztán hello. Meg is oldotta, de Peeta-tól hiányoltam. - A végét. Nagyon össze lett csapva, szerintem csak örültek neki, hogy végre vége, vagy nem tudom, de a vonatútból megint kimaradt egy csomó lényeges rész.
Ami nem tetszett: - Kevés volt a kegyetlenség (fentebb már kifejtettem, tudom, tudom. :D). - Felcserélték a történéseket még a viadal elején, meg két hullának a sorrendjét (ez a legkisebb gondom). - A filmben amikor Haymitch ajándékot küld Katnissnek mindig volt hozzá írva valami egy cetlin. Na ez pl tök nem megengedett a könyvben. Nem is tudnak semmit a külvilágról, és nem nagyon érintkeznek a kintiekkel, és akkor olyanokat ír neki, ami simán leleplezi őket. Képzeletben vertem a fejem… - Katniss. Valahogy nem jól hozták át a karakterét a filmbe. Nem igazán volt olyan, mint a könyvben. Vagy csak hiányoztak a belső monológjai, azért ennyi mindent a legjobb színész sem tud elmondani az arcával. Nem tudom, hogy a színész miatt volt-e (bár gyanítom nem), vagy a forgatókönyv miatt (ez esélyesebb), de szerintem jobb is lehetett volna. Valahogy nem volt az igazi. Túl közvetlen volt, és nem volt eléggé kemény. Nagyon kiborult Ruta halála után, sokkal látványosabban. A könyvben magába zárkózik, itt meg kirakja a feje fölé a villogó táblát, hogy „épp kiborultam, ideális célpont vagyok”. Nem volt ilyen óvatlan a könyvben, tök nyugodt volt, nem mutatott semmi érzelmet, a filmben pedig többször is kiborul, hisztizik meg sír. Ez nem a könyvbéli Katniss. - A horror- és akciófilm-effektek a mutánskutya résznél. Az emberek csak akkor ijednek meg, ha ilyeneket tesznek bele, én amúgy is tövig rágtam a körmöm, a könyvben is, ezt mellőzhettük volna. - A 11. körzet lázadása. Előrehoztuk a következő részt vagy mi? Ez jóval később lesz, nem kell már most szétverni a lakóhelyeteket. :P - A felirat. Hát nem tudtam, hogy sírjak vagy röhögjek rajta. Alapvetően a lényeg megvolt, de amikor megláttam leírva, hogy „fecsegő poszáta” kitértem a hitemből. Kedves fordítók! Ne higgyetek ám el mindent a wordnek, ő sem tud jól mindent, és időnként igenis belenézhettek ám a könyvekbe, csak hogy tudjátok, „Foxface” nem a lány neve, csak így emlegetik, és igenis azt is le lehet ám fordítani. De komolyan nem tudom, mit vártam a felirattól, de amikor az volt odaírva, hogy „Foxface” tényleg felröhögtem. Hangosan. :D
Ami tetszett: - Ezek után furcsa lesz ezt mondanom, de az egész film. :D Imádtam, de tényleg. :D - A kézikamera. Sokan nem szeretik, ha rángatják a kamerát, rosszul vannak tőle, az elején engem is zavart, de aztán annyira beleéltem magam, hogy nem is a moziban éreztem magam, hanem a viadalon. Egyszer félrehajoltam, mikor jött egy tűzgolyó, pedig nem is 3D-s volt. :D Majdnem befostam. :D Szerintem iszonyú jó megoldás volt. - A többi nézőpont. A könyvben csak Katniss szemén keresztül látjuk, tetszett, hogy a játékmesterekhez is benézhettünk, És többször láttuk Gale reakcióját is. Na meg persze Snow elnököt. Ez mondjuk egy nagy pozitívum a filmeknél. - A színészek. Szerintem egyet se tudnék igazán kritizálni. Iszonyú jók voltak mindannyian. Katnissnél írtam fentebb, hogy nem volt oké, de a karakter nem volt oké, a színészi játék nagyon ott volt. Liamnek nem volt sok szerepe, sok arcjátékra sem volt szüksége, de jó volt, és helyes. :D Josh is hozta, amit kellett, tud szenvedni, és iszonyú édes volt, mikor mesélte az első emlékét Katnissről. De legyetek olyan kedvesek, ne nyaljátok hátra a haját legközelebb, mert az nem áll jól neki. Jennifer is jó volt, neki is megy a szenvedés, és a béna szerelmes jelenetek. :D Szóval tényleg minden színésszel meg vagyok elégedve, a többieket nem emelném ki, de tényleg jók voltak. Remélem, ez másodszorra nem fog változni. :D (Amúgy az se volt hátrány, hogy végre tudtam, melyik fiú és lány, a könyvben néha nem tudtam követni az emberek nemét, olyan fura nevük van. :D) - Ruta. Istenem, kétszer olvastam, hogy Ruta meghal, és egyik alkalommal sem tudtam sírni. De még csak a sírás közelében sem voltam. Hát itt aztán bepótoltam. Merem állítani, a filmzene tehet róla. A végén is majdnem sírtam (sikerült bent tartani), de Ruta halála… Hát azon aki nem sír, annak nincsenek könnycsatornái vagy nem is tudom… - Barlangos jelenet. Hát azt nagyon szeretem a könyvben, és itt legalább a felét kihagyták (egyébként szerintem nem volt a viadal a film 2/3-a, pedig a történek 2/3-a csak a viadal), de ami benne volt, az nagyon jó volt. Talán az egyik kedvenc jelenetem, amikor Peeta meséli Katnissnek, amikor először látta őt, és bár ennek is egy jó részét kihagyták, de a lényeget betették, és ezt nagyon köszönöm. :) - Filmzene… a filmzene miatt bőgtem egyszer, meg még egyszer majdnem. A filmzene miatt fostam be majdnem többször is. És a filmzene volt az, amit egyébként szinte észre se vettem, de végig ott volt. A jó filmzene ismérve pedig az, hogy ott van, és olyan tökéletesen simul bele a történetbe, hogy észre sem veszed.
Összegezve, igen, nagyon sok mindent kihagytak, sok volt benne a hiba is, de mindezekkel együttvéve én imádtam. Mert képtelen vagyok nem imádni ezt a történetet. :D Mindenki olvassa el a könyvet, nézze meg a filmet, és imádja, mert én is imádom. :D
Update – Amit második nézésre sikerült csak felfogni:
Jennifer jól játszik, de egy jelenetben hiányoltam a színészi játékát. Amikor Peeta mondja, hogy szerelmes egy lányba, és vele jött a viadalra... na hát ott kb semmit nem csinál, csak bambán néz. Nem olyan, mint a könyvben. Peeta jelenetei meg lettek kurtítva. De nagyon. Az sem volt benne, amikor vigyázott Katnissra, amikor a lánynak a fejéből ömlött a vér, és az egész visszafele vonatos jelenet kb ki lett véve, és ezért haragszom. Nem látjuk, milyen valójában ő, nem igazán tud kibontakozni. Arról nem is beszélve, hogy a lábát sem vesztette el, vagy ha igen, azt a jelenetet kivágták. Ami még nagyon zavar a kurtítással kapcsolatban az a vége. A végét nagyon összecsapták, és ez másodszorra sokkal jobban feltűnt. Mintha az már nem is lenne lényeges, de nagyon is az. Olyan volt a vége, hogy "jaj de jó, végre végeztünk, na gyorsan ide a maradékot aztán húzzunk haza". Kell a vége, egészben... Az is csak másodszorra tűnt fel (talán mert csendesebb volt a moziterem, jobban értettem, mit mondanak, plusz jobban láttam a feliratot is), hogy mennyire rossz a fordítás. Komolyan, mintha két vak majom csinálta volna. Én jobban megcsinálom hallás után, pedig nem tudok angolul. Volt, hogy tök félrefordítottak dolgokat, semmi köze nem volt ahhoz, amit mondott, meg lehagytak mondatokat. Rájöttem (némi ellenőrzés után), hogy igazából a film tök könyvhű lett. Mármint tényleg szorosan követi a könyv eseményeit (bár rövidítve), és engem ezzel lehet a legjobban megfogni. Leborulok a készítők előtt, hogy ezt csinálták, utálom, ha semmi köze a filmnek a könyvhöz. Másodszorra is azt mondom, hogy imádtam. Elfogult vagyok, ezt be is vallom, de ezt a filmet nem lehet elégszer megnézni (de azért ha választani kéne a könyvre szavaznék, ezerszer jobb, csak ahogy lenni szokott :D).
Oké, elég nagyképűség ilyen címet adni a bejegyzésnek, nem is gondolom, hogy ezek valami művészeti alkotások. Egyszerűen csak szeretek fotózni, és úgy gondolom, kicsit jobban értek hozzá, mint a turisták. Úgyhogy most megmutatok pár képet, amit én csináltam, és szerintem jól sikerültek. Van egy csomó kép még a másik gépemen, ha egyszer nagyon ráérek, minden jó képet felteszek, ezek most csak olyan ízelítők. :) Kattintásra nőnek.
"My will of life falls away like golden leaves"
"You and me, we will be Part of the autumn harmony Together sleeping the endless dream"
"I'm just a flame who dies in shades"
"All the colors turn to grey"
"Is to follow you through the shadows of the deepest blue, away from the light"
"Lately I've been thinking of these crazy summer days we were careless in a way we used to be"
"Another broken day passed by Another dead night is waiting to come alive"
Sok ember babonás, mások meg nem. Mindenkinek más véleménye van a péntek 13.-áról. Én sokáig babonás voltam, oké, még most is az vagyok, de már nem annyira nagyon. Azt hittem, ez lesz életem legrosszabb péntek 13.-ája, de talán nem ez volt. Legalábbis nem éreztem olyan rossznak. Utálok temetésekre járni. Jó, rendben, eddig ez volt a második, amin voltam, de már az első után is meg tudom állapítani, hogy utálom a temetéseket. Zavarban vagyok, ha valaki sír a környeztemben. Nem tudom, mit kéne tennem, ráadásul itt mindenki sír. Az ember mondja a beszédet, mindenki szomorú. És az egésznek egyszerűen szar a hangulata. Én az egész ceremónia alatt ezekre gondoltam: esik a hó, miért most esik a hó?; és az előbb miért eső esett?; milyen gázul néz ki a lerobbant börtön épülete az út túloldalán; a nővérem pulcsija tele van macskaszőrrel; tök jó az a fáklyaizé a sarokban; zsebre van téve a kezem, mert fázik, ettől most bunkónak tűnök?; sírnom kéne?; utálok mások előtt sírni, nem vagyok szomorú, szomorúnak kéne lennem?; valami baj van velem?; görcsöl a hasam; éhes vagyok; szomjas vagyok; fáj a lábam; mikor lesz már vége?; miért megy ilyen lassan a kocsi?; zavar, hogy ilyen lassan megyünk; ki ez a sok ember?; nem ismerem a felét se; miért kellett eljönnöm?; bunkónak tűnök, mert kapucni van a fejemen?; de csepereg az eső, nem akarom levenni; anya azt mondta múltkor, hogy halotti tor (Thor), én pedig arra gondoltam, hogy halotti Szabolcs; jaj nem szabad nevetni… Talán most lelketlennek, gonosznak és hasonlónak tűnök, de egyszerűen nem vagyok szomorú. Egyrészt a nagymamám 90 évet élt, már számítani lehetett erre, az utolsó időszakban nagyon nem volt már jól. Másrészt az utóbbi 5 évben együtt laktunk. Én nem vagyok egy toleráns személy, legalábbis azokkal képtelen vagyok toleráns lenni, akikkel együtt élek. Főleg, ha azok a vérszerinti rokonaim. Egyszerűen össze vagyok velük zárva, és nem bírom. Most őszintén, ki jön ki teljesen jól azokkal, akikkel kénytelen együtt élni? Neki nagy szerencséje van, tényleg. Aztán meg, nem is álltunk olyan közel egymáshoz. Illetve oké, szerinte igen, szerintem nem. Maximum, amikor kisbaba voltam, arra pedig már nem emlékszem. Közelebb álltam talán a másik nagypapámhoz, de az ő temetésén sem sírtam, nem voltam szomorú sem. Szóval lehet, hogy lelketlen és gonosz vagyok, elfogadom. Akkor velem van a baj, és ez könnyen lehetséges. Közben pedig arra is rájöttem, hogy ez a temetés-mizéria hülyeség. Mindenki szomorú, sír, egy csomó pénzbe kerül, és senki sem szeret temetésre járni. Eldöntöttem: nekem nem lesz. Mivel úgyis hamvasztva leszek, elégetnek, aztán szeretném, ha valamerre szétszórnának (Balti-tengerbe). Nem kell nekem emlékhely, ahova mindig kijárnak, és egy csomó időt elpazarolnak arra, hogy rendben tartsák meg minden. Ehelyett csinálhatnak értelmesebb dolgokat is. Ráadásul a legtöbb ember november elsején kimegy a temetőbe, gondol egy percig a szeretteire, aztán helló, szia, egy évig el vagy felejtve. Nekem nem kell ez. Ha gondolnak rám, gondolnak, esetleg gyújtanak egy gyertyát vagy valami, de ne csak egy évben egyszer jussak eszükbe, és azt is csak azért, mert „jaj a francba, november elseje van, már megint ki kell menni a temetőbe”. Ha meg nem gondolnak rám, ez van, akkor nem is voltam fontos. Nem lesz sem temetés, sem magadat puccbavágás, sem halotti tor. Nem akarom ezt. És senki ne sírjon. Ennyi.
Előfordul már veletek, hogy nagyon vágytatok valamire, de tudtátok, hogy körülbelül 0 százalék az esélye, hogy megkapjátok? Aztán végül mégis kaptok egy kis darabot belőle, és úgy örültök, mintha az egész világot kaptátok volna meg. Nos, tegnap pontosan ez történt velem. A Reflexion nevezetű együttest már legalább négy éve imádom folyamatosan, de szegények csak Finnországban ismertek, Európa többi részén elég kevesen ismerik ahhoz, hogy egy igazi turnéra induljanak, arról nem is beszélve, hogy már egy éve szünetelnek. Így az esélyem, hogy valaha is eljutok egy koncertjükre, igen csekély. Az együttes basszusgitárosa, Mikko játszik egy másik bandában, a The Man-Eating Tree-ben (TMET). Ez az együttes jóval ismertebb az előbb említettnél, azonban még ők sem tettek szert igazán nagy hírnévre. Ahhoz azonban elég volt, hogy az Amorphis előzenekara legyenek az európai turnéjukon. Így mikor megtudtam, hogy a TMET jön hozzánk is, csak arra tudtam gondolni, hogy „úristen, Mikko ebben az országban lesz, és találkozhatok vele”. Ezek után nem is volt kérdés, hogy akarok-e menni a koncertre. Utánanéztem az Amorphisnak, elkezdtem őket is, és a TMET-et is hallgatni. Mindkettőt megszerettem hamar, nagyon jó zenekarok. Végül elérkezett a koncert napja. A dalszövegeket alig tudtam, bár a TMET szövegei jobban mentek, azt többet hallgattam. Hamar bejutottunk, az elsők között érkeztünk a terembe. Az első sorban még bőven volt hely, így hát balra álltunk, és reménykedtünk benne, hogy Mikko is a színpad bal szélénél szokott lenni. Sejtésünk beigazolódott, bár korábban volt egy kis félelmünk, mi van, ha mégsem arra az oldalra áll? Viszonylag időben voltak, bár a közönségben nem volt túl nagy aktivitás, csak mi, a bal szélén hárman mutattuk ki, mennyire szeretjük is a zenekart. Eleinte el sem akartam hinni, hogy tényleg Mikkót látom, és hogy itt van előttem az az ember, akinek a másik együttesébe annyira bele vagyok esve már évek óta. Furcsa volt élőben hallani azokat a számokat, amelyeket alig egy hónapja ismerek és szeretek. Valahogy olyan furcsa volt minden, nem volt reális. Pedig a koncert iszonyú jó volt. Az énekes, Tuomas hamar felfedezte, hogy mi szeretjük a zenekart, és tudjuk is a szöveget, mert hangosan énekeltük. Úgyhogy gyakran jött oda hozzánk, énekelt nekünk, ránk kacsintott, integetett és mutogatott. :) Nem sok számot játszottak, de az alatt a pár szám alatt Mikko szinte végig előttünk állt. Többször is összevigyorogtunk, és én ettől két lépéssel a föld felett lebegtem. A TMET az első előzenekar volt, a következő nem érdekelt minket, és nem is ismertük őket. Ezért aztán a színpad szélénél állva vártuk, hátha kijönnek a tagok, és főleg Mikko. Persze úgy lestünk rájuk, hogy azonnal be tudjuk őket támadni, ha jönnek, aztán mikor megláttam, hogy kijöttek, nem mertünk megmozdulni sem. A keresésükre indultunk, és újra én fedeztem fel Mikkót, a bejárathoz közel, a vásárlós bódénál. Tanakodtunk egy darabig, mi legyen, végül Dinc szólította meg (mivel én elég hiányos angoltudással rendelkezem), és kaptunk tőle aláírást, meg képet is csináltunk vele. Meglepődött, mikor Dinc a Reflexion CD-borítóját nyomta a kezébe, de egyébként nem mondott többet kb. két szónál. Nagyon kis antiszociális lélek. Aztán később az énekestől is kaptunk aláírást (névre szólóan), és közös képünk is lett vele. Aztán visszamentünk a színpadhoz (és meglepő mód még megvolt az első sorban a helyünk), hogy várjuk az Amorphist. Ezek után az egész úgy hatott számomra, mintha valami after party lenne. Nem értettem, mit keresünk még itt, miért nincs vége az egésznek, mire várnak az emberek, miért nem megyünk haza, vagy egyáltalán hol vagyok. Az Amorphis egy része is még ebben a kábulatban telt. Egyszerűen nem bírtam abbahagyni a vigyorgást. Az Amorphis koncert is jó volt, de semmi egetrengető dolgot nem tudnék felhozni belőle. Nekem az már csak ilyen ráadás-zenekar volt. A végén szereztem egy pengetőt, és egy setlistet is. Ez volt életem első pengetője, tudom, kicsit későn kezdtem, de sok setlisttel büszkélkedhetek. A koncert után leültünk inni, beszélni akartunk még Mikkóval a Reflexionről meg egyebekről, de csak egyszer láttuk elszáguldani, így nem adódott alkalmunk elkapni, de e nélkül is a föld felett lebegünk kicsit még most is. Az éjszaka többi része is jól telt. Egyszerűen hihetetlen, hogy milyen szerencsések is vagyunk. Bár azért ez mégsem ugyan az az érzés, mint amikor a Negative-val hozott össze a sors. Az számomra tényleg olyan még most is, hogy én azt csak álmodtam, velem nem történt meg. Ennél viszont biztos vagyok benne, hogy én ott voltam, és ez megtörtént velem. Minden pillanatra emlékszem, és az agyamba véstem őket a többi szép emlék mellé.
Itt az év vége, és most zárom az évet, tekintve, hogy kb most érek rá, az év maradék napjában már nemigen. Ígértem egy bejegyzést a lámpagyújtásról, ezt most egybe tenném meg, mert azért hozzátartozik az idei évemhez ez is. Ráadásul majdhogynem ez a legfrissebb meghatározó élményem (azért volt még más is).
Szóval először jöjjön a lámpagyújtás. Igazából hivatalosan ez volt az első munkám (tudom, elég későn kezdtem), és meglepő, mennyire jól jártam vele. Tulajdonképpen, ha belegondolunk, nem volt sok dolgom, és megerőltető sem volt csinálni, ott lehettem, ahol amúgy is lettem volna, és még fizettek is érte... egész jól. A feladatom csak annyi volt, hogy egy pult mögött álltam (amikor volt rá lehetőségem, inkább ültem), és az arra járó embereknek tettem fel a kérdést az akadályversenyre. Szeretném, ha ilyen munkám lenne. Nem életem végéig akarok ilyen munkát végezni, de azért nem volt rossz. Kár, hogy csak három napig tartott. Valószínűleg nem élveztem volna ennyire, ha tényleg állnom kellett volna mind a három nap, és nem tudtam volna leülni, vagy ha nem lett volna szinte állandó társaságom. Az sokat segített. És az is, hogy volt olvasnivalóm, mikor éppen üresjárat volt. Remélem azért, hogy lesz még ilyen, mert ez nagyon tetszett.
Milyen is volt az idei évem? Ha egy szóval kéne jellemeznem, azt mondanám: ambivalens. Tudom, ezt mondtam a nyárra is, de egészen sok, különböző emlék jut eszembe, ahogy erre az évre gondolok vissza. Nagyon sok volt benne a száfför, viszont boldog emlékekkel is tele vagyok. Tudom, hogy vagy fél éven keresztül szenvedtem miatta, aztán az ősz sem sikerült túl jól, főleg a vége, de hát ez van. Őszintén még mindig úgy érzem, hogy 30 évesen a macskáim fognak megzabálni a sötét és hideg koszos albérletemben a gettó közepén, amit még fizetni sem tudok, de hát ez van. Végül is, lediplomáztam, ami egy jó dolog, még ha csak egy OKJ-s diplomát szereztem. Szóval nem vagyok tök hülye mindenhez. Nem haltam éhen, és ahova szerettem volna elmenni, a legtöbb helyre el is mentem (legalábbis a koncertek nagy részére, nem is Finnországról beszélek). Szóval olyan rossz nem volt mégse ez az év. Meg persze függő lettem. Nem annyira egészségkárosító, mint inkább költséges függőséget sikerült találnom. Függök a könyveken. Régebben beértem a gépen olvasással, de mára már nem, igénylem azt, hogy én valamit könyvben olvassak el, hogy érezzem a lapokat, hogy meg tudjam szagolni. Nem azt mondom, hogy semmit nem olvasok el gépen, de nagyon sok könyvet szeretnék még beszerezni a szobámba, megtölteni még vagy 50 polcot a könyveimmel. Egy saját könyvtárat akarok… milyen szép álom. A másik függőségem a moly lett. Tavaly regisztráltam, de inkább idén kezdtem el aktívkodni, felfedezni magamnak, és ismerősöket szerezni. Nagyon sok barátom lett ezáltal, és bár így egyre többfelé kell szakadnom, nem bánom. :) Egyszerűen imádom a molyt, és talán egy éve nem volt ennyire szervesen az életem része, már nem tudnám magam elképzelni nélküle, és persze az ottani barátaim nélkül sem. Néha alig tudom elhinni, hogy engem tényleg bírnak ott (lehet, hogy nem is, csak úgy csinálnak), miközben öt évvel ezelőtt még egy igazi barátom sem volt. A zenei ízlésem is bővült. Rajongásom új együttesre talált, persze a Negative nem szűnt meg a kedvencemnek lenni. Szocializálódtam, bár ezen még mindig lenne mit javítani. És igazából arra is rájöttem, hogy hiába végeztem el az újságíróit, nem akarok újságíró lenni. Rájöttem, mi akarok lenni igazából, és igyekszem a jövő évben minél közelebb kerülni ehhez. Valamint igyekszem tényleg megírni, vagy legalább elkezdeni a regényem, amit már másfél éve halogatok.
Érdekes lesz jövőre visszanézni ezt a bejegyzést, és megnézni, mi sikerült belőle. Most pedig, hogy túl vagyunk a komoly részén, térjünk át valami viccesebbre, a blogra. Utoljára úgy emlékszem (és a blogom is), hogy 2009 őszén csináltam ilyet, úgyhogy most az elmúlt két évből csemegéznék (azért onnan, mert csak 2010. januárig enged visszamenni a statgép). Szóval jöjjön némi blogstatisztika az elmúlt két évből:
Itt ülök az ágyamon, hallgatom a (z amúgy ízlésemtől teljesen idegen) zenét, és arra gondolok, hogy történt mindez. Teljesen érdektelenül nézem, ahogy darabjaira hullik az életem, és még csak arra se gondolok, hogy tenni kéne ellene valamit. Nem érzem a felelősséget és nyomást. Csak azt, hogy valami nem jó, de nem tennék ellene semmit. Miért? Nem tudom. Félek. Félek az élettől, a felnőtté válástól, a felelősségtől, a visszautasítástól, és attól, hogy éveken belül egy híd alatt fogok halálra fagyni, teljesen egyedül. Nem érzem magam erre késznek. Miért nincs egy útmutató, egy továbbképzés vagy valaki, aki megmondja, mit csináljak ilyen helyzetben? Miért ilyen rohadt nehéz minden? Miért nem fogja meg valaki a kezem, és mondja, hogy semmi baj nem lesz, minden rendbe fog jönni? Miért nincs valaki, aki segítene nekem? És miért nem vagyok képes senkivel sem beszélni? Miért menekülök inkább a történetek jótékony ködébe, és miért nem foglalkozom a saját dolgaimmal? Félek. Úgy érzem magam, mintha Poe A kút és az inga novellájába kerültem volna. Csak a sötétben tapogatózom, és még csak azt sem tudom, mekkora helyen vagyok, hogy juthatnék ki innen, és mit kellene csinálnom. Bár mondhatnám, hogy valamire büszke vagyok, van valami az életemben, amit elértem és jól csináltam, de ez nem így van. Egyszerűen képtelen vagyok bármit is csinálni, még akkor is, ha tudom, hogy ez most nagyon fontos lenne. Az életem egyetlen területe sem stabil, semmiben nem vagyok biztos, és ez megrémiszt. Minden kihullik a kezemből, és senki nem tesz semmit. Nem segítenek, és nekem egyedül ez túl sok. Nem bírom egyedül végigcsinálni, túl nehéz. Néha egyszerűen csak arra gondolok, egyszerűbb lenne kiszállni. Nincs értelme, és abba kéne hagyni. Túl gyáva vagyok, és félek. Egyedül vagyok és pici, hideg van és sötét, és senki nem törődik velem. Félek. Nagyon félek…
Ha még nem láttad a filmet (főleg, ha még a könyvet sem olvastad), akkor nem biztos, hogy ezt el kell olvasnod, mert nagyon durván SPOILERes, szóval, ha nem szeretnél előre tudni semmit, akkor ne, ismétlem, NE olvasd el!
Túl vagyok a Breaking Dawn első részén. Megnéztem. Jegyet nyertem a premier előtti vetítésre, és nagyon örültem, hogy így sikerült eljutnom. Mielőtt belekezdenék az este beszámolójába (mert nem csak a film volt itt a lényeg, egy pontosan megtervezett eseményen voltunk jelen), elöljáróban el kell mondanom pár dolgot magamról azoknak, akik még nem ismernek, és csak úgy idetévednek. Amikor kijött itthon az első könyv, én iszonyú fanatikus lettem egy pillanat alatt. Beleszerettem a könyvekbe és persze a filmbe is. Nem a vámpír-része tetszett meg, én inkább a klasszikus vámpírokat szeretem, hanem magával ragadott az egész hangulata. Az a szerelem, amivel szeretik egymást, lehet, hogy gusztustalanul nyálas, de nekem, aki hihetetlenül romantikus lélek tud lenni, nagyon tetszett. Bár azért nyilvánosan nem igazán vallom be, azért én is szeretnék egy ilyet, még ha valószínűleg nem is létezik. Később, ahogy nőttem fel (igen, mert három év alatt is sokat változhat az ember), lehullt a rózsaszín köd, és már egyáltalán nem tetszett a történet. Hülye vámpírok vannak benne, és az egész tök béna. Bellát pedig utáltam (bár őt korábban sem szerettem), folyton szenved, és mindig rossz döntéseket hoz. Hogy lehet egy ilyen szerencsétlenül összerakott karaktert összehozni? Most, így három év távlatából már talán reálisan tudom értékelni. Legalábbis megpróbálom. Értem már, miért tetszett régen, és miért nem tetszett utána. Kinőttem belőle, sokat változtam, és sok mindent megtapasztaltam. Míg akkor hittem az ilyen szerelemben, ma már nem hiszek. Viszont ha belegondolok, hogy történet szintjén milyen szép, akkor tényleg nem egy nyálas gusztustalanság az egész (de azért elég nyálas, ez tény). Ma már látom a könyv hibáit és pozitívumait is. Most, hogy ezt tisztáztuk, el is mesélem, milyen volt az este.
Röfipingvint vittem el, ő volt a leggyorsabb jelentkező, úgyhogy vele mentem el. Tudni kell rólam, hogy iszonyú sokat tudok beszélni egy film alatt, mindent kommentálnom kell, és röhögök az egyáltalán nem vicces dolgokon. Ezt közöltem vele is, hogy mielőtt vállalkozna a feladatra, azért tudja, mire számítson. Ehhez képest a film végén azt mondta, szerinte nem beszéltem sokat, sőt meglepően keveset. Ez azért van, mert néha elakadt a lélegzetem, meglepő volt, félelmetes és izgalmas. Ahogy megérkeztünk, kész díszlettel vártak minket. Bejelentkeztünk a regisztrációs pultnál, ahol egy oltár szerű boltív volt, mögötte pedig egy BD plakát. Mintha ott házasodnának Belláék. Nagyon sokan voltak, és láttuk a Vastag tesókat is, mint meglepetés zenekar, de kihagytuk (és mikor később kimentem kukoricáért, rájöttem, ezt jól tettük). A lépcsőn felmentünk, és szépen kidekorált oszlopok vezettek minket a terem felé. A jegykezelő pultnál állt Edward (Eszes Szabolcs, hát ki más?) és Bella (ő nem tudom ki volt), ők üdvözölték a látogatókat, természetesen esküvői ruhában (ami iszonyú szép volt). Ingyen ital és torta várta a moziba látogatókat, és voltak fehér terítős asztalok is, ahol állva el lehetett fogyasztani. Mi hamar befészkeltük magunkat a helyünkre, jó középre. Iszonyú nagy terem volt, és valószínűleg teljesen tele lett, kivéve egy helyet, a jobb oldalamon nem ült senki (de annak a széknek a másik oldalán Josh ült a Josh & Jutta párosból, mint arra Röfipingvin felhívta a figyelmem, valamint láttuk Lolát is). Elbeszélgettük az időt, majd mindenféle reklámot és előzetest mellőzve elkezdődött a film.
Jacobbal kezdődött, ahogy a trailerben is. Megkapták a meghívót, láthattuk a reakciókat, majd ráugrottunk az előkészületekre. Bella éppen a cipőjében próbál járni, de nem megy neki. Láthattuk a Cullen család tagjait, ahogy cipekednek, majd Bellát, ahogy vágyakozva néz fel Edwardra, de Alice hazaküldi. Az esküvő előtti rémálom nagyon jól meg lett csinálva. Megismertük a Volturi főfejeseit (Michael Sheen <3). Az esküvő gyönyörű volt. Nagyon szépen lett összevágva, és ugyan az volt a zene hozzá, mint az első filmben, amikor táncolnak a bálon. Itt vannak még az emberek az előző részekből, a barátságos farkasok és a távoli vámpír-rokonok is. Minden fontosabb szereplőt bemutattunk, mehetünk is tovább, Jacob jön, elsüt pár poén, ahogy a könyvben, táncol Bellával, majd kiakad. Pont, mint a könyvben. Szomorú búcsúzkodás, majd jöhet a nászút. Bella itt is kiakad, lábat borotvál, fogat most meg minden, nagyon életszagú. Majd jön az a bizonyos sarkalatos pont. A könyvben nagyon gyerekbarátként volt megoldva. Itt nem finomkodtak annyira, de a tizenkettes korhatárba még belefértek. Nem volt gusztustalan vagy túl sok, inkább szép. Nem akarom nagyon részletezni az egészet, csak annyira bennem van még, hogy muszáj. Szóval nagyon jól követi a könyvet mindenhogy, a párbeszédek szinte szó szerint ugyan úgy szerepelnek, de persze pár jelent azért rövidebb. Bella terhes lesz, irány haza. Nászút közben még kapunk egy betekintést a farkasokhoz, egy rövid kis magyarázat, hogy Jacob miért szenved annyira, és bárcsak ő is bevésődne. A nászút végével a könyvben Bella szemszöge is véget ér, itt váltunk át Jacobra, és ez a filmben is nagyon jól kivehető. Látja Bellát terhesen és betegen, és ettől megrémül. Nem sokkal később farkas-párbeszédbe keveredünk. Ez volt az a pontja a filmnek, ami nem tetszett. A farkasokat mutatják, de mivel ők gondolatban tudnak egymással beszélni, külön szinkron kellett rá. Nem a színészeket alkalmazták ehhez, és nagyon furcsa effektet tettek a beszéd alá. Nem volt jó, és azt is nehezen lehetett követni, éppen melyik farkas kicsoda. Vissza a Cullen-házba, megvédeni Bellát. Itt is szinte könyv szerint zajlottak az események. Persze a jelenetek és a párbeszédek le voltak rövidítve, de nem volt bennem hiány. Nagyon tetszett az a jelenet, ahol Edward először hallja Bella hasában, hogy a baba gondolkodik. Aranyos volt a jelenet, és a változások Edward arcán olyanok voltak, ahogy én azt elképzeltem. Majd jött a baleset és a szülés. Ez is könyv szerint volt a filmben. Leginkább Bella szemszögén keresztül láttuk, ahogyan kiveszik a gyereket. Ez eléggé horrorisztikus volt az effektekkel meg a sok vérrel, és voltak részek, ahol a gyengébbek nem bírták, mert eléggé naturális volt. Aki elég House-t nézett már, talán el tudja képzelni. Ahogy mutatták, Bella vénáiban hogy terjed a méreg, az is elég house-os volt, de nekem nagyon tetszett. Megszületik Nessie, örülnek neki, de Bella feladja. Jacob kivonul, sír, a farkasok pedig tájékoztatják a többieket. Edward még küzd Belláért, és itt az újabb pont, ami nem tetszik nekem. Volt egy pont, ahol Bellának újra elkezdett verni a szíve, de én nem vettem észre, hogy ez a pillanat eljött. Nem volt sem hatásos szívdobbanás, vagy Edward megkönnyebbülése, csak egy csók, és el is ment, mert jöttek a farkasok. Később esett le, hogy Bella teste megkezdte az átváltozást, csak nem tűnt fel. A farkasok eljövetele és Nessie megszületése között megtörtént a bevésődés is. Igazán kíváncsi voltam, ezt hogyan oldják meg, de azt gondolom, sikerült a legjobban megcsinálni. Nem így képzeltem el, de a lehetőségekhez képest nagyon kreatívak voltak, és ez tetszett. Mutatták a fiatal majd a felnőtt lányt, miközben Jacob hangját hallhattuk, mit érez éppen. Itt tulajdonképpen a könyvbéli szöveget mondta. Szóval jöttek a farkasok, hogy Bella meghalt, ezért kikaptok, és megöljük a vámpírbabát, mert ejnye-benye. Némi farkas-vámpír harc, majd beugrik Jacob, átváltozik, és Edward közvetíti a gondolatait, miszerint bevésődött. Persze mindenki ledöbben, de így nincs mit tenni. A film végére visszatérünk Bellához, halljuk, ahogy dobog a szíve, visszagondol az Edwarddal eltöltött pillanatira, vágásokat kapunk az előző filmekből. Halljuk a szívét dobogni, még egy kis belső kép a csontjairól, a véréről. Végigkövetünk mindenkit, majd Bella szeme felnyílik, és látjuk, ahogy vörös. Nagyon hatásos befejezés… lenne. Elsötétül a képernyő, jönnek a nevek, már mindenki szedi a cuccait, azonban mielőtt jönne a cast, újabb jelenet. A Volturit látjuk, és egy igazán jó függővéggel zárják le az első részt. Ezután jöhet a stáblista.
Nekem személy szerint iszonyúan tetszett ez a film. Szerintem ez volt a legjobb az összes közül. Majdnem két órás volt, de annyira elrepült, hogy sajnáltam, hogy vége van, észre se vettem, milyen gyorsan vége lett. Amikor tudtam, hogy a végéhez közeledünk, ott mondogattam, hogy „úristen, ne itt legyen vége, még ne”. De szerencsére nem ott volt. Szerintem ilyen könyvhű filmet még nem láttam, néhány könyvbéli jelenet ki volt húzva, sok le lett rövidítve, néhány kicsit meg lett változtatva, és maximum kettő lett beletéve úgy, hogy az nem volt benne, de egyáltalán nem zavart, inkább adott a filmhez. Nagyon jót tett a filmnek, hogy kettészedték, mert sokkal több belefért. A film második fele leginkább a Cullen házban játszódott, és nagyon tetszett a díszlet. Akárhova nézett a kamera, a háttérben általában volt egy könyvespolc, tele könyvvel. Ez egy nagy pozitívum. Az is jó ötlet volt, hogy visszahozzák az első film zeneszerzőjét. Visszatért a „Bella altatódala” alájátszás sok helyre, és a régi dallamok is visszaköszöntek, és ettől lett olyan jó. A zene nem volta el a figyelmet, inkább úgy volt ott, hogy észre se lehetett venni, viszont iszonyú sokat adott egy-egy jelenethez hangulatban. A drámai vagy szomorú jeleneteknél benyomtak egy-egy poént, így sok helyen lehetett röhögni, és nem lett olyan drámai az egész. És hát a színészek… még mindig tartom a véleményem, miszerint Rob jó színész, szerintem nagyon jól hozta Edward karakterét, de Kristen még mindig nem tudja az arcával kifejezni az érzéseit. Ugyan az a bamba arc, és ennyi, neki nincs több. A többiekkel meg voltam elégedve, annyira semmi különös nem volt, jók voltak.
Kicsit azért fura belegondolni, mit tud velünk tenni egy film. Néha, mikor olyanom van (vagyis elég gyakran) nem gondolok túl sok pozitívat a szerelemről. Úgy gondolom, a házasság csak egy társadalom által elvárt és kifejlesztett illúzió azért, hogy szülj gyereket a népnek. A szerelmet néha egy elmebajhoz hasonlítom, ami egy idő után úgyis elmúlik. És mivel én igen szerencsétlen vagyok a szerelemben, ezért nem várok semmit. Mégis, amikor az esküvős jelenetet néztem, arra gondoltam, milyen jó lenne, ha engem szeretne valaki, és igenis szeretnék férjhez menni, és boldogan élni egy családdal. És egy film képes rá, hogy visszahozza a hited (még ha csak ideiglenesen is), hogy létezhet olyan szerelem, ami kitart egy életen át. Én pedig szeretnék ilyet. Ez a végszavam. :)
Sajnálom, kicsit nagyon túl személyesre sikeredett, és iszonyú hosszúra, de remélem, élveztétek. :)
It's autumn night, the pale moon reveals my emptiness And my hollow wrath and fear inside I close my eyes to sense her nightly lust once again But my rage and thirst won't fade away
The nightly mist, the scent of autumn in my heart I can hear the winter's song again My will of life falls away like golden leaves I'm just a flame who dies in shades
Let me feel your pain, tears of autumn rain Words of blood on the shore: "There is light no more" Freezing gale of the night silenced the stream of life Lay us down to sleep on the crimson leaves
Az idei nyár alapvetően termékeny és mozgalmas volt. Valahogy sokkal gyorsabban eltelt, mint a többi. Ez talán a munka miatt van, talán attól, hogy állandó időhiány van. Sosincs ideje arra, amit szeretne, de azt a kevés szabadidejét is elbassza folyton minden szarságra. Hát ez van. A 2011-es nyárban sok volt a száfför, indokolatlanul nagyon sok. Az viszont jó volt, hogy nem volt unatkozás, meg itthon punnyadás. Dolgozott, amikor jól esett neki, aztán ment, bulizott, jól érezte magát. Mert megérdemli. Néha mindenki megérdemli. Beköszöntött az ősz, ő mégsem érzi, napjai ugyan úgy telnek, az időjárás pedig aligha változott. Az idei nyár jelszava: ambivalencia. Szenvedés, nevetés, sírás, alkoholmámor, zene, buli, napkelte, Dunapart, beszélgetés, hajnalok, lélekszemetes, séta, belváros, éjszaka. Ez volt a 2011-es nyár. És persze az idei nyár dala…
Mert lehet, hogy csakis a boros Sprite-tól, de végre elégedett vagyok, alszom is erre mindjárt egy jó nagyot. Mert mégis csak az a lényeg, amit mélyen, legbelül érzek, és én érzem, hogy végre boldog vagyok.
Van az az érzés, hogy úgy érzed, boldog vagy. Nem az a tökéletes, elronthatatlan boldogság, hanem az az elégedettség. Úgy érzed, ez most jó. Benned van a szomorúság és a hiány valami miatt, de nem foglalkozol vele. Mert ott vannak veled azok, akiket igazán szeretsz, és nagyon fontosak neked. Arra gondolsz, most élsz igazán, ennek így kéne maradnia. És szomorú vagy, amikor vissza kell térned a valóságba. Nem akarsz összepakolni és elindulni, mert visszazuhansz az unalmas mindennapok szürkeségébe. Nos Fummie-nak ilyen volt az utóbbi négy nap. Tokajban nyaralt a fogadott kiccsaládjával, és jó volt. Nem akarja részletezni, mert unalmas lenne, és érthetetlen, inkább csak cenzúrázatlanul kiteszi a négy nap alatt született aranyköpéseket. Vigyázat! Garantált röhögőgörcs-veszély!
Fummie: Látod, ő is szoknyában jött? Drí: De ő Night… Fummie: Én is. Én meg Fummie.
Drí: Neki egy papucsa van csak. Dinc: Abba dugja mindkét lábát?
Fummie: Dunakeszi olyan, mint egy falu, ott a Duna, meg egy ház. Dinc: Mindenki egy házban lakik?
Drí: Összegubancolódtál? Dinc: Azt hallottam, hogy „összeribancolódtál?”.
Fummie: Fogd meg a végét! (csomózás)
Night: Gyümölcstorta! Drí: Abban, ha eperből készíted, magok vannak. Dinc: Egyébként, a málnaszörpben szoktak magok lenni.
(Tokaj) Fummie: Mennyi szőlő van itt… Drí: Milyen vicces lenne, ha tablettafák lennének.
Fummie: Csak egy kezem van… és a másik nincs. (buszozás)
Fummie: Képzeld el, hogy összezárnak titeket egy gumiszobába (a családdal). Drí: Az olyan Duncan MacLeod-os lenne… csak egy maradhat.
Dinc: SzonátaSzabolcsot mikorra várjuk? Drí: Nem Szonáta, csak sima Szabolcs. Fummie: Most képzeld el, hogy egy teszkós sátor besétál az ajtón.
Thor (oldalra lép): Futok. Fummie: Demó verzió.
Drí: Nem ölünk pókokat. Fummie: De én igen. Pókbérgyilkos vagyok.
Drí: Kerti csap = Kecsap
Fummie: Halálos meghalás
Night: Nekem kék babám van. (tusfürdő) Drí: Nekem meg zöld fám.
Fummie: Gyümi szokott mosogatni. Drí: Tényleg? Ő az ideális férj. Bár én inkább mosogatógépet akarok.
Night: A ház már nem süti a napot.
Night: Rezső (a rezsó) már nem meleg. Drí: Mi van Dinc? A közelébe mentél?
Thor: Nem vagyok lábfetisiszta. (szúnyogriasztó fújás) Night: De ne ilyen közelről fújd. Fummie: Ez majd leírom, ha lesz szabad kezem.
Dinc: Thor! Bor!
Fummie: Hiányzik a Gyümölcs! Thor és Drí egyszerre: Van körte a hűtőben.
Night: Meri (a vízipipa) ott van Rezső mellett. Fummie: És ha párosodnak?
Drí: Nekem három mogyoróm van. Fummie: Akkor már annyi van neked, mint Thornak. Night: Csak Thornak kettő a zacskóban. Thor: Az összes mogyoró az enyém, ami a zacskóban van.
Thor: Szerintem Drí lehányt. Drí: Bocsi.
Drí: Nincsenek kihagyásaim, csak erre nem emlékszem.
Drí: A természet lágy ölén, azaz a halál faszán.
Drí: Lehet, hogy hányok tőle, de attól még kérek.
Drí: Bemegyek, meghalok kicsit. Ha elkezdek szaglani, hozzatok ki.
Dinc: Akkor mondom ki, hogy szex, amikor akarom.
(madárhangra) Dinc: Ez valami repülő dolognak a hangja. Fummie: Ha a békát eldobod, az is repül.
Joe Cocker = Fasz Jankó
Drí: Hullámerőmű – A legújabb környezetbarát megújuló energiaforrás.
Dinc: Magma, magholnap.
Dinc: Most már hagyjuk a világ problémáit és vízipipázzunk.
Dinc: Elem kell az egeredbe? Drí: Az enyém a madármagot zabálja.
Night: Drí, fogd be miközben beszélsz. (vízipipázás)
Thor: A látszat néha csaj. Drí: És Tarry Black esetében?
Drí: Szegény Rezső nem elég, hogy meleg, de még tejjel is leöntjük. Köcsögnek nézzük.
Dinc: Volánszlogen: Rohaggyá’ otthon, köcsög.
Dinc: Van az a hasmenés, amikor a seggemből pisilek.
Dinc: Thor megfogja az állatot, Dinc meg levágja a fejét. Fummie: Az állat vagy Thor fejét? Drí: Drí meg szolidan hányik a fa tövében.
Drí: A kis Marihuána is boldogabb, ha nem születik meg.
Dinc: Nightnak a melltartója esik, Drínek a bugyija, ebben az Axe-ban lehet valami. (szélfújás)
Night: Ez így gyakorlatilag úgy néz ki, mint a pisiszex. Thor locsolja Dincet, aki visít és élvezi. (fürdés slaggal a kertben)
Fummie: A szemembe retináztál.
Night: A bort Sprite-tal, a ’80-as éveket meg szarral hígítjuk.
Drí: Szilvia (WC-papír) egy rakás fekáliában végezte.
Dinc: Tyndall-jelenség – Dindae-jelenség
Thor: Mitől ilyen vizes? Bepisiltem? Drí: Egyébként pisilnem kell.
Thor: Van egy film, amiben úgy hívják a csajt, hogy Análka. Dinc: De én nem nézek pornófilmet.
Dinc: Én nem vagyok biszexuális, csak Szilvia-szexuális.
Fummie és Drí: Dinc a hímsoviniszta atomkan.
Dinc: Fummie megbaszta az asztalt, ezért nedves lett.
Fummie: Nighttal mi tudunk tüzet gyújtani. Thor: Asszem ma kint alszunk, mert leég a ház. Dinc: Én tudok tüzet gyújtani. (meggyújtja az öngyújtóját)
Fummie: Thor lesz a tűzbaszlató. Mint Lucifer, csak ő a fényhozó.
Thor: Én olyanokat szoktam álmodni, mikor bezabálok alvás előtt, hogy repülő Suzuki WagonR+
Zámbó Jimmy maszkos black metál bandát alapíthatott volna. Night: De jó a maszkod! – Ez nem a maszk!
Dinc: Let the alko-hol!
Drí: Elaludt a cigim. Dinc: Mert álmos volt. Fummie: Én meg Árpád.
Dinc: Joulukukki! = Pattogatott kukorica
Fummie: Te részeg vagy. Dinc: Te is részeg vagy. Fummie: Nem is, én még tudok egyenesen beszélni.
Szőke elfoglaltság Fummie-nak: „Keresd Gyümit a hátoldalon!”
Fummie: Drínek zöldfa-szaga van.
Night: A legyek diszkriminálnak, akkor jönnek oda hozzám, amikor megfürödtem, nem amikor büdös vagyok. Fummie: Lehet, hogy a kék babára jönnek. Drí: Megérezték a hullaszagot.
Fummie: Megvakargassam a füled tövét? Drí: Az unikornisoknak nem vakargatjuk a füle tövét. Fummie: A kutyáknak és a macskáknak is meg szoktam. Azok dorombolnak. Kivéve a kutyák, mert azok nem tudnak.
Bizonytalan volt magában. Tényleg ezt akarja csinálni? Jól átgondolta? Nem, úgysem teszi meg, a gyávasága nem engedi, hogy kiejtse a szavakat a száján. Vagy akár arra terelje a témát. Nem, hibába gondolta át a szavakat korábban, úgysem fog ez neki menni. Szánalmasan gyáva, ez ellen nincs mit tenni. Pedig most itt van, és ki tudja, mikor találkoznak legközelebb. Nem veszíthet semmit. Dehogynem – gyulladt ki a vészvillogó a fejében –, hiszen barátok. Elveszítheti egy kedves fiú barátságát, akit tényleg kedvel. Barátként is, nem csak úgy. Megbánthatja a fiút és saját magát is. De az sem jó, hogy itt szenved már hónapok óta. Oké, hogy kedveli, sokszor vannak együtt, és mindig jól érzik magukat, de közben szenved. Nem mehet ez így tovább. Valamit tennie kell. Akkor is, ha valakinek ez fáj. Örül neki, hogy boldogságot lophat a fiú szívébe, igen, tényleg boldog vele, de milyen áron? Ez szánalmas. Tényleg szánalmas, ahogy még csak azt se tudja elmondani, amit szeretne, és kigondolt. Most pedig csak arra tud gondolni, milyen aranyos, ahogy beszél. Valamit lépnie kell. Muszáj, mielőtt beleőrül a saját érzelmeibe és bizonytalanságába. Félt a válaszától. Félt attól, hogy megbántja. Félt attól, hogy elveszíti, hogy mindketten magukba zuhannak. Félt a fájdalomtól, pedig tudta, a hónapok óta tartó szenvedésnél sokkal rosszabb úgysem lehet. Igen, rossz lesz majd, ahogy a fiú kimondja az elutasító szavakat, de vége lesz. Nem azonnal, de egy idő után. Aztán pedig megszabadul ettől a tehertől. A nyár talán utolsó napjait tengette. Még meleg volt, de az augusztus – és ezzel együtt a szabadság – vége már a nyakukon volt. Talán hosszú ideig ez lesz az utolsó szabad hetük, talán akkor majd kevesebbet találkoznak. Egy hajó közeledett a folyón. Gyors mozgása hullámokat vert a parton. Amerre csak szem ellátott, mindent beborított a zöld. Ez igazán ritka és szép látvány volt itt, olyan közel a fővároshoz. Tényleg ki kéne mondania a szavakat. Nem szenvedni, egyszerűen csak nekiszegezni a kérdést. Sokkal jobb lenne annál, mintha olyan bénán előadná, ahogy általában szokta, ha ilyen dolgokról van szó. Megkönnyebbülne, ha biztosan tudná, hogy a válasz: nem. Persze most is tudja, hogy úgyis ez lesz, de azért teljesen biztos nem lehet benne. Azt nem kell mondania, hogy teljesen beleesett, nem kell, hogy még jobban égesse magát, csak kérdezze meg, és kész. -… vagy menjünk vissza inkább? - Mi? – nézett rá bambán a lány. Persze nem figyelt a fiú szavaira, csak a saját gondolataiban járt, így nem is értette, mire vonatkozott a kérdés. - Szeretnéd megnézni azt a fát, amit mondtam, vagy menjünk inkább vissza? – tette fel újra a kérdést a fiú. - Nézzük meg a fát – válaszolta a lány, és rá sem nézve a fiúra, elindult a folyó mentén. Nem akarta ott nekiszegezni a kérdést, ahol a fiú annyiszor jár. Csak rossz emlékeket idézne benne, nem akarta, hogy mindig erre emlékezzen, amikor majd kiül tanulni vagy csak úgy. Vett egy mély levegőt, de sehogy nem tudta kimondani. A bátorságot végül addig-addig gyűjtötte, míg tényleg el nem értek a fához. Nem húzhatta tovább. Annyiszor gondolt már arra, hogy megkérdezi, mi van, elmondja, mit érez, vagy egyszerűen csak lesmárolja. De most már muszáj volt lépnie is valamit. - Én… - kezdett bele a lány, de itt meg is akadt. Ahogy a fiú zöldeskék szemébe nézett, nem tudta folytatni. Ha már elkezdte, nem hagyhatja itt abba, végig kell csinálnia, akármennyire rossz is. -… szóval csak azt akartam kérdezni, hogy most mi van? Remek. Ennél érthetőbben és világosabban nem is tehette fel volna a kérdés. Ebből majd biztos ki fogja találni, mi akar. - Hogyhogy mi van? Ezt most hogy érted? – értetlenkedett a fiú, jogosan. Ez a kérdés teljesen értelmetlen volt. - Úgy értem… veled mi van… meg… meg velem? – nyögte ki a kérdést dadogva. Ez így nem lesz jó. Persze, hogy elbénázza az egészet. A fiú meg még mindig ott állt, arcán a teljes értetlenséggel. – Mármint – folytatta a lány – néha… vagyis inkább gyakran… olyan, mintha… mintha… nem csak barátság lenne köztünk… hanem valami… több. – Igen, lassan de bizonytalanul csak sikerült kinyögnie valamit, ami hasonlít egy kérdésre, vagy legalábbis valamire, amire választ vár az ember. Meg kéne szólalnia. Elmondania mindazt, ami a fejében kavarog, az érzéseket, mindent. De képtelen lenne. Nem csak azért, mert annyi érzés kavarog benne, hogy azt még leírni se tudná, hanem mert képtelen megszólalni újra. Még ránézni sem mer, inkább a cipőjét, a homokot, a folyót és a fákat bámulta, csak ne kelljen ránézni. Így is eléggé kínosan érezte magát, és meglehetősen zavarban. A csend pedig egyre csak nyúlt, és egyre kínosabb lett. Meg kell szólalnia. Ha egyikük nem teszi, még rájuk esteledik, a lány pedig előbb-utóbb a folyónak fut. - Engem – szólalt meg halkan a lány – nem zavar… szóval én végül is… izé… mármint… - képtelen volt megfogalmazni a gondolatait úgy, hogy ne tűnjön kétségbeesett szerelmi vallomásnak, hogy ne árulja el magát, és tárja fel a lelkét neki minden bizonytalanságával, zavarával, szeretetével és félelmével együtt. A könnyek már gyűltek a szemében, félt, hogy nem tudja majd visszatartani őket. Sosem szeretett mások előtt sírni, az olyan volt, mintha kiadta volna a lelke egy darabját. Várta a visszautasítást és az azt követő fájdalmat. A fekete cipők megmozdultak, közelebb jöttek hozzá. Meleg kezet érzett az álla alatt, a fiú kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Csak egy pillanatig nézte azokat a gyönyörű zöldeskék szemeket, aztán már nem látott semmit, csak hallott és érzett. Hallotta a fák suhogását, a kacsák hápogását, ahogy a víz hullámai megtörnek a parton. Érezte a lágy szellő simogatását, ahogy kicsit meglebbenti a szoknyáját, érezte a fiú illatát, pedig a levegő a tüdejében rekedt, érezte a meleg karokat a dereka körül, és azokat az édes ajkakat a saját ajkain.
Óje, gondolja, már le se kell írni, ki a legszánalmasabb a világon, úgyis mindenki tudja. Ez van. A piros X a jobb felső sarokban még mindig nem rohant el sehova, szóval nyugodtan meg lehet nyomni. Higgyétek el, nem csak nektek van ki mindenetek már ezzel a témával, Fumi szeretne legjobban másról beszámolni, de nem tud. Egy nagy szánalom az egész. Egyre jobban, bár nem hitte volna, hogy lehet fokozni, de mindig van mélyebb, igen. Ezt már megtanulta. De most tényleg, a mostani gondolatai a szánalmasság olyan szintjére süllyedtek, hogy inkább le se írja, még burkoltan se. Inkább megy, és elássa magát. Japp. Ennél jobbat úgyse tud tenni. És igyekszik felhagyni a blogolással, amíg nem tud értelmes bejegyzést gyártani. Pedig tudna, ha akarna, de idióta. Na jó, viszlát... majd egyszer...
„Nyáron nem lesz időm rád. Kevesebbet fogunk beszélni és találkozni. Aztán észre se veszed, és egyszer csak már nem leszünk barátok.” Az álmok üzennek nekünk. Legalábbis sokan ezt mondják. Nos, ez esetben először is megértette, mit akar neki üzenni a legutóbbi. Másodszor, nem tudja, mit kezdjen vele. Talán tényleg most már le kéne szarnia. Reméli, nyáron ez megoldódik. Hogy tényleg annyi dolguk lesz, hogy beszélni se tudnak egymással, és akkor majd szépen lassan elfelejtik egymást. És ezzel minden megoldódik. És vége lesz a konstans száfförnek. Azért kicsit fura volt a saját gondolatait visszahallani tőle az álmában. Nem egészen így mondta, már nem emlékszik, pontosan hogyan, de a lényeg ez volt. Az előző álma pedig… nem volt semmi. Jó volt, amíg tartott, ébredés után meg nem. De az csak a vágyai kivetülése volt, semmi több. És ez van. Ennyi.
„No, I can't go on Waiting only tomorrow Life, so meaningless and hollow It's the circle of sorrow”
Vége. Ezúttal reméli, nem csak egy hétre. Igen, valószínűleg továbbra is vele fog álmodni, és nem fogja leszarni, de igyekszik felhagyni a szenvedéssel, mert ezt így már nem bírja sokáig. Felfogta. Két hónapnyi szenvedés (és valószínűleg még több) árán sikerült felfognia. Pont a legrosszabbkor. De hát mit lehet ezzel csinálni? Majd csak elmúlik. Majd lesz valahogy. Vagy megszokja. Ezzel nem lehet mit csinálni, ez van. Azért mégis kapott egy cseppnyi boldogságot ezzel a két hónappal. Jól érezte magát (ez után is jól fogja, csak egyszerűen másképp kezeli ezentúl a dolgokat), és ott volt a ma hajnal is. Az a pár pillanat, amikor kicsit olyan volt, mint az egyik legutóbbi álmában. Az volt a legjobb az utóbbi két hónapban. És most visszatér a valósághoz, ami szar, mert az élet vele szeret legjobban kicseszni, de hát ez van.
Ezt kérdezik a felnőttek legtöbbször a kisgyerekektől. Ők pedig olyan idealista válaszokat adnak, hogy hercegnő, énekes, híres filmsztár vagy pedig „ugyan az, mint az anyu”. Ezeket legtöbbször megmosolyogják, tudják, hogy ezek csak egy kisgyerek álmai. Mikor a gyerekek felnőnek, kilépnek az álomvilágból, és ott állnak a pályaválasztás kapujában, már sokkal racionálisabban gondolkodnak. Közgázra mennek, mert azzal sokat lehet keresni, marketingre, mert éppen az a divat, vagy orvosira, mert ők akarnak lenni az új Doktor House. Ez eddig mind szép és jó de vannak olyanok, akik nem szeretnének egy olyan munkát végezni egész életükben, amit gyűlölnek. Ők mennek olyan helyekre, amit szeretnek. Kémiára, biológiára, vagy tanulnak nyelveket és kultúrákat a bölcsész szakon. Vannak, akik nem tudják, mit csináljanak. Ők a magyar szakot, vagy szabadbölcsészetet jelölik meg. És maradt egy réteg, akik olyasmit szeretnének csinálni, amit nem tanítanak egyetemen. Akik felnőve még mindig a gyerekkori idealista álmaikhoz ragaszkodnak, akkor is, ha tudják, hogy ebből aligha lehet megélni. Ők próbálnak olyan helyre bejutni, ami legjobban tetszik nekik, ami valamiért megfogta őket, vagy javasolták nekik. Csak az a baj, hogy nem mindenki kerül be ilyen helyekre. Sokaknak van pénzük, bármit tanulhatnának, de ők olyan helyre ülnek be, ahol elvegetálhatnak, mert egyszerűen nem akarnak tanulni. Így azok, akik igazán oda szeretnének járni, de anyagilag nem tudják finanszírozni, néha kiesnek. Mert nem olyan okosak, vagy kicsit lustábbak, és nincs meg a kellő pontjuk. Ők nem tanulhatják azt, amit szeretnének. Nem részesülhetnek azokban az élményekben, ami minden egyetemistának kijár. A szépen felépített álmaikat pedig egy szempillantás alatt lerombolják. Igen, vannak ilyenek, és néha, az ilyen helyzetekben, nem tudják, mit is kezdjenek magukkal. Néha, egyszerűen csak feladják.
Mivel megígérte, hogy korrepetálja őt, mindketten megjelentek. Fumi először a barátaival, de mivel mindannyian tudták, ez nem olyan, ahol szükség lenne felesleges emberekre, eltűntek. Aztán csak ők ketten maradtak. Segített neki, legalábbis próbált, de túl sok volt körülöttük az ember, és Fumi pedig nem tudott koncentrálni. Csak őt bámulta. Aztán mindketten feladták, látták, hogy nincs remény bármire is. Meghallottak egy beszélgetésrészletet, már nem is emlékszik mit, csak arra, hogy ő azt mondta: „Én nem ezt csinálnám.” Persze Fumi rákérdezett, mit is csinálna. Egyértelmű választ adott. A szavai után pedig nem maradt más, csak a lihegése a fülében, és az a különös, bizsergető érzés, ami boldogsággal töltötte el. De nem mert remélni. Félt. Persze később ő is megmondta, csak vicc volt, de nem hitte el neki, nem úgy mondta. Később sétára indultak a parkban. Az ismerősei kicsit kigúnyolták, de nem törődtek vele, egymás kezét fogva arrébb mentek. Leültek egy padra, ő odaült szorosan mellé, Fumi pedig a vállára hajtotta a fejét. Egészen olyan volt, mintha… Beszívta az édes illatát, és arra gondolt, most milyen jó lenne csókot adni a nyakára, most, hogy ilyen közel van hozzá. De mégse tette. Az idillt ismeretlen emberek törték meg, de ez nem is volt baj, ők nem zavartatták magukat. A baj, akkor kezdődött, amikor a gonosz megjelent. Tudta, hogy baj van, próbálta elmagyarázni a helyzetet, de nem lehetett, nem értette mi történik, nem hitt neki. Fumi elmenekült, és arra gondolt, persze, hogy egy cseppnyi nyugta sincs, neki nem jár ilyen luxus. Félt, hogy megtalálják, hogy nem menekülhet el, hogy elfogják, és neki vége. Utolérték, megtalálták, de ismét sikerült elszöknie. Aztán ott volt ő, megint. Esett az eső, este volt, és elázott, a hosszú haja pedig kibontva, csurom vizesen lógott a hátán. Gyönyörű látvány volt. De valaki sikított, a nevét kiabálta. Fumi tudta, hogy ez nem fog semmi jóra vezetni, hogy az folytatja a játékát vele, aki mindig is hülyítette. De ez őt nem érdekelte. Ő nem látta ezt, vak volt, és jó szívű, ezért indult a segítségére. Fumi utána futott, de ő nem akarta ezt, elrohant, rossz volt neki. Úgy érezte, becsapták, nem akarta meghallgatni a magyarázatot. Aztán egyszer csak leült a domboldalon, és mikor Fumi utána akart menni, felé dobott valamit. Ült az esőben, és Fumi látta az arcán a könnyeket. Nem csak ő sírt, mindketten. Fumi elment, magára hagyta, tudta, most nem tehet semmit. Hátát egy falnak vetette, és csak hagyta, hogy eleméssze a bánat.
